Tartalomjegyzék:

Sosemvoltország

Valahol Ázsiában, a török, szíriai, iráni és iraki területek találkozásánál él egy negyvenmilliós nép. Valahol Ázsiában létezik egy ország, mely ez idáig csupán kartográfusok asztalán, titkos teaházi beszélgetésekben, ritkábban nagypolitikai csatározások titkos adujaként volt, van. Ez  Sosemvoltország - Kurdisztán.

Fővárosa Amed, a Nagyon Különleges Biztonsági Zóna kapuja. Innen gyakorlatilag nincs tovább. Egész pontosan van, de tilos. Tudjuk. Hallottuk. Emlékszünk azokra a hírügynökségi tudósításokra, felvételekre, amelyek valahol a kurd kisebbség lakta területeken készültek. Iraki mustárgáz. Török nehézbombázó. Iráni hegyivadász. Szír tank. Felégetett falvak, elűzött, menekülő emberek. Azt mondják, ez már a múlt. Mondják... 

A hegyek közt autózva harminc kilométerenként kisebb hadseregnyi török katona. Nem háború, csak ellenőrzőpont. Az utak mellett falvak, a falvakban házak, a házak udvarán száradó ruhák. Az utcákon gyerekek játszanak. Nyitott üzletek várják az errefelé igen ritka utazót. Pillanatokra feltűnő, kedves arcok. Néhány mondat egy érthetetlen nyelven. Lassan nyíló ablakok, félelemmel teli szemek. Aztán tovább...

Megint falvak, megint katonák, megint emberek. Maguk közt saját nyelvükön énekelnek, óvodákban, iskolákban egy másikon, egy hivatalosan is létezőn tanítják nekik: ők nem is léteznek. A falak közti biztonságban piros-sárga-zöld zászlók és egy bajszos ember féltve rejtegetett képe.

 "Kurdok vagyunk. Árvák vagyunk. Nincs velünk Apánk..." - hangzik fel a dal a taxiban. Aztán egy újabb ellenőrző pont. És csend.

Egy nyelv, amelyet nem taníthatnak gyermekeiknek. Egy név, amelyet nem mondhatnak ki. Egy arc, amelyet el kellene felejteniük. Nem teszik. Várnak.

Várnak messziről jött idegenekre, akik elmondják valahol Európában: Sosemvoltország létezik. Ott, belül, a hegyek közt. Ott, belül, a félelmek mögött. Ott, a völgyek apró falvaiban. Ott, a fejére piros-sárga-zöld kendőt kötő asszony tekintetében.

- Talán most... - mondja egy férfi az amedi bazárban. - Talán most majd változik valami. Talán észrevesz minket a világ. Talán Isten újra az arcát mutatja felénk.

Ujjaikkal V betűt formáló asszonyok. Kíváncsian a kamerába bámuló gyerekek. Utcákon tavlizó kendős férfiak. 

Isztambul felé. A rádióban terroristákról beszélnek. Gyilkosokról, akik a hegyek rejtekében ártatlan katonákat gyilkolnak. Fiúkról, akik gerillának álltak, hogy merényleteket kövessenek el a többség demokráciája ellen. Fortélyos félelem beszívható levegő helyett.

Itthon egy könyv Illyés Gyulától, Szellem és erőszak. "Egy mondat..." És még egy: Kurdisztán - nem létezik.

 


 

Arcunkra sző mindent az idő

 

Ömer

Nagy, de nem túl kihívó üzlet, gondosan tisztított kirakatüveg, visszafogott elegancia, és szinte kifogástalan angolság. A korábbi tapasztalatok, a reptér és taxiállomás, majd húsz perc csupán nemzetközi kézjelzéseken és mosolyokon alapuló kommunikációja, a bazár horizontálisan gigantikus, olykor már-már tolakodó bizalmassága után már majdnem ideális kép. Bob Marley álma akár: Chant down Babylon.

Még mindig Isztanbul, még mindig az európai oldal, és még mindig a turistanegyed. Nagyon az, bár a vörös fal, és a sötétre pácolt faburkolat mögött, a kelmék, takarók, szőnyegek világában, a kelet összes nyelvét, fájdalmát, gyönyörét magába záró világban ? tán Babilon, tán igazán az ? csend van.

- Jöjjenek beljebb. Nem kell megvenni semmit. Jöjjenek be, üljünk le, igyunk egy teát, vagy bármi mást. Beszélgessünk. Az ember mindig fontosabb, mint az üzlet. ? szólít le minket az egyik férfi.

Bent még a máshol megszokott, és a kelet iránt kevésbé fogékony turisták számára is elviselhető zene sem szól. Kortalan férfi, kitűrt, gondosan vasalt ingben. Arcán, melyet reggel még az álmos borbély kése fényesített, így, este kilenc körül már a fáradtság és a raki hagyott hol mélyebb, hol felszínes ráncokat.

- Üljenek már le, ne kelljen kérnem. ? mondja, miközben néhány igen szép kelmét terít ki a padlóra. ? Csak mutatom. Ne érezzék magukat kényelmetlenül. A borbély a pengét, a fazekas a köcsögöt, a politikus a szót, én a szőnyeget adom el.

Selyemcsíkokra hímzett virágok dzsungele, falvakba kényszerült hegyi nomádok misztikája, anatóliai gyereklányok könnyei, kurd asszonyok fájdalma. Mind-mind itt előttünk a földön, valahol Isztanbul közepén, karnyújtásnyira a tengertől, a késő esti imára hívó Kék-mecset égbetörő minaretjeinek árnyékában. A szem elvész az indák, virágok, a szimbólumok szintjére egyszerűsödött madarak, valós és tán csak a képzeletben létező színek világában. Ömer, így hívják a férfit, mesél. Öltésekről, cérnákról, anyagokról, mintákról, falvakról, asszonyokról. Vékony ujjakról, és az időről, amely végül megszüli a tradíció és a szellem mindig tökéletes gyermekét, a szőnyeget. Mi pedig utazunk, hol szamár hátán a hegyek közt, hol kerengő dervisek csodálatos repülő kárpitjain, hol sovány ló mögé kötött kordén. Keresztül-kasul Törökországon, Irakon, Üzbegisztánon, Konyától Taskentig, Buharától Isztambulig.

- Röviden ennyit a szőnyegekről! ? térít magunkhoz hosszú percek után. Felbecsülni nem tudnám az időt, s a karomra nézve biztos vagyok benne, az óra hazudik. Nem percek voltak, nem is órák. Időtlen utazás, egyhelyben, szőnyegek hátán a világ körül.

Kezdésnek almatea, folytatásként raki. Kezdetben a csodálkozás, később az ánizspálinka finoman sodró extázisa. Aztán hirtelen váltás. Kérdések válaszok helyett.

- Egy hónap Törökország, ráadásul délkeleten? Könyv? Érdekes. Életem legrosszabb hónapjait töltöttem ott. Katonaként, egy 21 fős osztag egyikeként. Most is megvan a papírom, bármikor vihetnek, és eddig mentem is, de ha most küldenék újra a parancsot, nem mennék. Inkább el. El külföldre, de harcolni soha többé. Elég volt. Elég volt a felgyújtott falvak füstjéből, az asszonyok sírásából, a gyerekek kétségbeesett kiáltozásából. Elég volt abból, hogy az osztagban, ahol szolgáltam, szinte kéthetente jöttek újak azok helyett, akiket időnként a vállamon vittem vissza addig a pontig, ahol már nem süvített golyó.

- Ha jól értem ott volt a kurdok elleni akcióknál?

- Értheti így is, ez is igaz, bár csak az érme egyik oldala. Kurd vagyok én is, egy Malatiya melletti faluból jöttem. Szüleim gazdálkodók. Anyám egyáltalán nem beszél törökül, apám is csak későn tanult meg. Igen, ott voltam. Vittek. Sosem voltam politikus alkat, most sem vagyok az. Eddig sem vezetett sehová egyetlen politikai út sem, és nem hiszem, hogy lenne akár csak egy olyan is, amely mindenkinek jó lenne. Persze, kurdként a kurdok ellen. Fegyverrel egy olyan faluban, ahol az én nyelvemet beszélik, ahol tán csak egyedül én értettem az asszonyok sikolyba fulladó mondatait. Kurdként lőttem kurdra, talán embert is öltem, sőt biztosan. Ez itt egy végtelen játék, amit az emberek feje fölött játszanak. Olyan játék, amit már szinte senki nem lát át. Szemét játék, ahol egyik fél sem tisztességes játékos.

- Mire gondol?

- Most mire gondolok? Arra a pillanatra, amikor az egyik faluban a gerillák a helybelieket használták élő pajzsként ellenünk. Az égő házakra, és arra a pillanatra, amikor az egyik asszony zokogva próbálta kimenteni a gyerekét a lángok közül. S mindez egy olyan háborúban, ahol nincsenek frontvonalak, ahol a falusiak egyformán félnek gerillától és katonától, ahol kérés nélkül odaadják mindenük, csak ne bántsák őket. Elmebetegek parancsolnak mindkét oldalon, és a közkatona cselekszik, a gerilla cselekszik, mert ha nem tennék, a hátuk mögül lőnék le őket a sajátjaik.

- Van egyáltalán megoldás?

- Talán lenne. De nem így. A mostani török kormány odáig már eljutott, hogy elismerte, van kurdkérdés, és voltak hibák. Ez nem sok, de harminc éve ez a legtöbb. Jó úton járnak, nem úgy, mint lent, Kurdisztánban az ottani politikusok. Sem Öcalan, sem Leyla Zana, sem senki nem vitt oda semmiféle megoldást. Az embereknek elegük van abból, ami ott zajlik. Elegük van a padlások lesöpréséből, a házak lerombolásából, abból, hogy a gyermeküket tizenöt-tizenhat évesen egy ködös álomkép miatt elveszítsék, mert az úgy döntött, felmegy a hegyekbe és lelöveti magát egy soha meg nem valósuló álomért. Hibáztak a kurd mozgalom vezetői, hibáztak, mert nem a nép érdekli őket, hanem a saját túlélésük. Hibáztak a kurdok, mert ezt későn vették észre, és hibáztam én is, amikor kurdként lőttem kurdra. Felmentés persze van, nekik is, nekem is. De az ár, amit fizetünk ezért, egyre nagyobb. Mutatni kellene már végre valamit az embereknek, egy utat, amin járni is lehet, sétálni, nem pedig remegő lábakkal arra figyelni, hol van egy újabb akna, ami ha felrobban, végleg eltűnik minden. 

Rövid kitérő. Rövid, de mély. Előbújik az ember a szőnyegkereskedő mögül. Leül a székre, és ettől a pillanattól fogva Ömer többé nem a szőnyeges, hanem Ömer. Még egy raki. Az ánizs illata átjár. A férfi szavai zsigerig hatolnak..

- Harmincöt múltam. Amit akartam, elértem. Voltam már nagyon lent, és voltam fent is. Megtanultam rengeteg dolgot. A magam kárán, a más kárán. Vágyaim már nem igazán vannak. Igazán csak egy. Visszamenni a falumba, építeni egy házat a hegyoldalon, és élni. Igazán élni. Túl vagyunk már mindketten azon a koron, hogy vándoroljunk. Ideje van lassan a megállásnak. Ideje annak, hogy egy nőre bízzuk magunkat és kövessük. Erősebbek, mint mi, erősebbek akkor is, ha mi többet láttunk, többet éltünk, mint ők. Az élet nem a pénzről szól, nem a folyamatos hajszáról. Az élet nem csupán a modern világ, nem csupán az elszakadás a gyökerektől, bár ahhoz, hogy azzá váljunk, amik lehetünk, meg kell tennünk, de ahhoz, hogy megmaradjunk annak, akik valójában vagyunk, vissza kell térnünk a gyökerekhez. Az élet olyan, mint egy szőnyeg, arcunkra sző mindent az idő, és keressük, aki érti a mintákat. 

Kiürül a pohár. Elfogy a cigaretta. Ideje indulni. A hotel felé szinte kihalt az utca. Néma a mecset, a müezzin a toronyban várja a napkeltét. Ömer szőnyegei reggelig nem mesélnek senkinek, mint ahogyan ő sem. Csend van benne, bennünk, csend van Babilonban.


A háború a múlt kell, hogy maradjon

Zaik

Másnapos reggel, egészen pontosan soknapos. Az Ömerrel töltött idő kicsit megváltoztatta a bennem kialakult képet Kurdisztánról. Nem sokkal múlt tíz, szokásos séta a Boszporusz partján. A tenger menti park még kihalt, csak néhány vízárus kölyök lézeng a betonkockákkal kirakott úton. Kicsit messzebb a parttól, egy félig összeomlott étterem kerítésénél fakalyiba, körülötte székek és néhány asztal.

- Jöjjön, igyon velünk egy teát. ? kiabálja egy idősebb férfi, kezében a kannával.

Miért is ne. Meleg van, s bár az öböl felől hűvös szél fúj, szinte biztos, hogy egy órán belül már itt is elviselhetetlen lesz a hőség.

- Selamin Aleykum! ? fogad egy ötven körüli férfi. Angolul egy szót sem beszél. De így ?kora reggel?, néhány, még mindig az agyamban keringő raki után ez tán felesleges is.

A tea pont olyan, mint bárhol máshol, erős. Most inkább kávéra vágyom. Közben sajt kerül az asztalra, és friss, meleg kenyér. Néhány férfi érkezik. Kezükben használt újságba csomagolva a reggelijük. A keleti ember természetességével ülnek le asztalunkhoz, törik meg a kenyeret, szelnek a paradicsomukból, és közben félig törökül, félig angolul arról kérdeznek, honnan jöttünk, és mit csinálunk itt. A válasz, melyben elhangzik Kurdisztán, meglepi őket. Egyikük nyelve megered. 

- Zaik vagyok, és elnézést a rossz angolságért, de ritkán beszélek külföldivel. Kurdok vagyunk mindannyian, az öreg teaárus és mi négyen. Egy vidékről származunk, Van térségéből. Reggel, ha tehetjük, mindig itt költjük el a reggelit, olvassuk el az újságot, teázgatunk. Egy építőipari cégnél dolgozunk mindannyian, bár én végzettségem szerint történelemtanár vagyok, de otthon sosem tanítottam, bár nem is hagyták volna. Azokat a kurdokat, akik ilyen szakokon végeztek, akkoriban elküldték az ország nyugati felébe tanítani. Inkább nem vállaltam. A családom otthon van, én ingázom Van és Isztambul között. Ma már nyugodtan indulok útnak, nem félek attól, hogy amire hazamegyek, már nem lesz falum.

 - Ennyit változott volna a helyzet?

- A nyolcvanas években minden napunk pokol volt. Vertek azért, mert kurdul beszéltünk, vertek azért, mert a saját zenénket hallgattuk, vertek azért, mert létezünk. A kilencvenes években még rosszabb volt, állandó összetűzések mindenhol, harcok az utcákon, falurombolás. Folytathatnám sokáig. Nem tudom megmondani, hogy hány ember esett el akkor, katona, gerilla, egyszerű földműves, nem tudom, mennyien, de nagyon sokan. A mostani kormány hozott némi változást, de ez még nem elég, folytatni kell a harcot a jogainkért, de teljesen másképp. Most azt érzem, van esélyünk, bár a hadsereg mindent megtesz azért, hogy ez ne sikerülhessen. Tartok tőle, hogy a közelgő választásokon is lesznek problémák. Emlékszem, 2002-ben dolgoztam a választásokon, amikor megjöttek a lezárt urnák, jött néhány katona és civil, elvittek néhány dobozt egy kisbusszal. A barátom vezette. Órák múlva a dobozok visszatértek, a barátomat azóta nem láttam. Nem tudom, pontosan mi történt, de sejtem.

- Mindezek ellenére bízik a jelenlegi kormányban?

- Igen, nagyobb jólétben élünk, mint korábban, több a szabadságunk is. Apo már a múlt, a PKK már a múlt, a háború a múlt kell, hogy maradjon, a jövő a párbeszédé, az egységes fellépésé. Engem, aki eddig mindig a DTP jelöltjeire szavaztam, meggyőztek. Nincs más választás, mint a menekülés előre, és most Törökország az előre, nem pedig a szabad Kurdisztán. Tán egyszer annak is eljön az ideje.

Eljön a búcsúzás ideje is. Ők négyen felállnak, szedelőzködnek, egy fél, még meleg kenyér, néhány szelet dinnye, egy darabka sajt marad az asztalon. A teaárus leül, nekilát a neki hagyott reggelinek. Megyünk mi is. Délután indul a busz. Kezet fogunk, megölel. Jó két méterre lehetünk tőle, mikor fütyül egyet. Visszanézek.

- Biji serok Apo! ? suttogja felénk, miközben jobb kezével a győzelem jelét mutatja.

*

 

Sok idő nem marad a gondolkodásra. Vissza a szállodába, pakolás, és irány a buszpályaudvar. Diyarbakir, Kurdisztán fővárosa, Délkelet-Törökország legnagyobb városa huszonnégy órányi buszút. Lesz idő Ömer és Zaik szavain elmélkedni.

Lassú indulás, tömött busz. Valamivel több mint egy teljes nap keresztül Anatólián. A tájból szinte semmit nem látni. Csak az autópálya szürke szalagja, a motor monoton zúgása, és négyóránként valami étterem. Ugyanaz a tea, ugyanaz a sajt, ugyanazok az árak. Beszélgetni senkivel nem tudok, hisz? a ?where are you from? és a ?what is your name? után kifogynak az angol mondatokból.

A nem túl pihentető éjszaka után valamivel jobb a délelőtt. Legalább hegyeket látni, és a busz rádiójából sem a török tucatslágerek szólnak, hanem kurd dalok. Gyakorlatilag azonban mindegy. Egyiket sem értem, az út viszont mintha gyorsabban fogyna.

Délután két óra körül végre feltűnik a tábla: Diyarbakir. Öt éve már jártam erre, öt éve már néhányszor végigbuszoztam ezt az ezerkétszáz kilométert. Ismerős pontokat keresek, de a várost mintha kicserélték volna. ?A fejlődés utolér?, jut eszembe a dal.

Megérkezünk. Új buszpályaudvar, új taxik. Végül a ?Star Diyarbakir? szervizkocsija visz be a városba. Az egykori örmény városfal legalább ismerős, s bár a térre díszburkolat került, szinte alig változott valami. A szállodák pont, mint régen, szűkek, drágák, és édeskés húgyszag terjeng a folyosókon. Az Aslan Pallace öreg tulajdonosa körül megállt az idő. Emlékszik az arcomra, mondja, de nem tudja, mikor jártam itt. Igazából mindegy is. Szoba van, de lift nincs, csak festékszag és felújítás. Gyors zuhany, és indulás. A változó város kíváncsivá tett. Utopia Internet, Bazár, Tuborg. Gyors számvetés a bejárandó helyekről. Szadullah, Haver, Bülent, Berat és Szulejman - jutnak eszembe sorra a nevek.

 

Oldalmenü
Szavazás
Elégedett az oldal tartalmával?
Mind a képek, mind az írások jók
A képek miatt látogatom
Az írások miatt látogatom
Egyik sem tetszik
Nincs véleményem
Naptár