Tartalomjegyzék:

 

Március (Nórának)

Tavasz. Valami kezdet. Valami születés. Valami meleg féle. Valami megújul ott bent, és itt kint is. Tél után, nehéz, kabátos idők után, magányos, hűvös szobákba zárt vágyak után.

Tavasz, gondolod magadban, miközben a napi megszokott ingajáratod elején ráköszönsz az újságosra, apróért kotorászol a már évek óta ugyanazon a sarkon kolduló öregnek, miközben kitárod a kabátod, kibontod a sálad, és a hajadba kap a szél.

Tavasz. Új ez, más ez. Más, mint a megszokott, kiüresedett, fénytelen nappalok, a társas magányba fojtott éjszakák, a ki nem mondás, meg nem értés, az egyedül álmodás. Más. Tavasz.

Tavasz, gondolod magadban, miközben ki nem mondható titkod a márciusi szél arcodra festi, s így tudatja a világgal, a tél oda, s bár jöhetnek még ködöt, sűrű esőt, pillanatnyi fagyot hozó, telet szolgáló aprószentek, Te már tudod, nem tart soká, hisz a szél is már az arcodra festette. Tavasz, gondolod magadban, miközben a kávéházi kirakat tükrében igazgatod a hajad.

Tavasz. Kinek friss szél, kinek vér hozta szabadság, kinek kezdet, kinek a vég, kinek gyógyír lélek és szellem fagy hozta sebeire, kinek valami teljesen más, valami megfoghatatlan, kimondhatatlan, valami érzés, valami kín, valami szerelem. Valami? Valami tavasz.

Tavasz. Újra érzed az életet, miközben az év első virágait igazgatod valahol egy temető kövei közt, hogy tudasd azokkal, akik elmentek, bár a világ megy tovább, de van, mi örök. Tavasz, érzed újra az életet, s szemed sarkából felszárad a könny.

Tavasz. Valami véget ért, valami ködös, sötét, hideg. Valami elkezdődik megint, túl a megszokott, kiüresedett, fénytelen nappalok, és a társas magányba fojtott éjszakák nehéz emlékén. Valami új, valami még meg nem állítható, valami, amiből majd megint erőt meríthetünk a telek aprószentjei elleni harchoz. Valami. Tudod Te is, tudom Én is. Tavasz.


Február

Február. Jó kimondani. Jó kimondani, bár magam sem tudom miért igazán. Talán a rövidsége miatt, talán a maszkabál okán, talán az első hóvirágokért, talán a négyévenként egy nap mágiája miatt...

Február, a második a sorban, s tudjuk, ha beáll, még ha szökik is az év rövid lesz, nem harminc, csak huszon, és ez fontos. Fontos ott belül, a tavaszvárás idején, a maszkabál idején, az átvacogott fénytelen nappalok, valószerűtlenül hosszú és sötét éjszakák, kopasz fák idején. Jó tudni, hogy nem harminc ez, csak huszon...

Február, maszkabál. Farsang, színes álarcok, ládák, bőröndök mélyéről előkerült furcsa ruhák, papírból kivágott, gondosan hajtogatott, vékony ecsettel mívesen festett, ceruzával sebtiben pingált, gonoszt űzően félelmetes, tündérváróan szépséges maszkok, a már-már feledésbe merült fánk, ahogyan a feledhetetlen nagymama csinálta...

Február, az öregember képében megjelenő, Szilveszterrel meghaló vénséges december és a komisz, fogadkozásokra kényszerítő évkezdő Január után a tél utolsó lovagja. Uralkodása rövid, táncot is enged, de pillanatokra még kőkemény, jéghideg, vízre héjat, ablakra csipkét, arcra pírt hozó, ablakot záró. De már nem harminc, csak huszon...

Aztán könnyen lehet, mégse. Se hideg, se farsang, se fánk, csak szimplán február, úgy kis betűvel, elveszve a rohanó időben, s csak azzal az egy nyúlfarknyi nappal, azzal a bosszantó plusz eggyel lesz különb csak ez a mostani. Lehet, mert a tél már rég nem hideg, s a nyár sem az igazi már. Lehet, mert a rendet rég nem a rend égi őre, hanem az égtől elszakadt, kopott egykori farsangok maszkjait arcán felejtő, rémek álarcát viselve rémmé változó, angyalok mosolyát szájukra festő, magukat angyalnak képzelők írják. Lehet ez is...

Február. Lehet ez is, lehet az is. Lehet farsang, maszkabál és hideg, és körtánc és kalács, de lehet ez a mostani csak egy nappal több, mint a megszokás. Bár igazából mindegy, hisz lassan itt a tavasz. Már nem sok nap, nem harminc, csak huszon...

 

 

 Január

Komisz hónap ez. Hideg és "hajnali részegség", másnap és rögtön más év is. Újév első éjjelén, tán pillanatokkal a múltat záró óraütések után, félig öntudatlanul, fél lábbal még a múltban. Fogadkozunk kicsit, hogy ezt sem, és ezt sem, ezt pedig különösen nem. Aztán reggel lesz, másnap, majd egy másik nap, és igazából semmi sem változik.

Komisz hónap ez. Fogadkozni kell, mert illik, mert mindenki ezt teszi, mert valahol jó is. Jó úgy kezdeni az évet, hogy hisszük a változást. Hisszük, még akkor is, ha valahol legbelül, "agyunk titkos zónáiban" tudjuk, változni kellene ugyan, de nem biztos, hogy sikerül, s tán az sem biztos, szükséges.

Komisz hónap ez. Lassan nem tudjuk tél-e, vagy késő ősz, netán kora tavasz. Nem tudjuk, mert változik, pedig egykoron azt ígérte nekünk, valamikor gyermekkorunk hajnalán, hogy hideget hoz, havat a szánkózáshoz, jégvirágot az ablakra. Komisz hónap, ígér, s mi remélünk, aztán meg fázunk, vagy melegünk van, vagy egyszerűen csak nem tudjuk, mi van.

Komisz hónap ez. Furcsán, mámorosan kezdődik, de csupán azért, hogy hirtelen megkomolyodjon, hogy másnaposságunk másnapján már szembesítsen a kezdés örök kötelezettségeivel.

Január van. Komisz hónap. Kezemben egy könyv, Attila versei. Fejem zsong a hajnali bortól, de szemem megragad két soron: "Ne vádolj, ne fogadkozz,ne légy komisz magadhoz," Percekig csak nézem a betűket.

Január van. Egy új év, egy másik. De ott legbelül valami állandó. Bennem, Önökben. Komisz hónap ez. Ne legyünk komiszak magunkhoz. 


 December

December.  Talán tél, talán csak olyan, mintha tél lenne, mert télnek kellene lenni. Ezt mondja az ősi törvény. Az az ősi törvény, melyet már annyira sikerült kikezdenünk, hogy talán már nem is létezik.

Remélem mégis, talán még igen.

Remélem, mert kell a hideg, hogy érezhessük a meleget, mely belülről árad, hogy felolvassza a jeget, mely sajnos egyre többünket körbevesz, megfagyaszt, érzéketlenné tesz.  Kell a hideg, hogy a kesztyű mélyén megmelegedett ujjainkkal szivecskéket rajzoljunk a busz fagyos ablakára, hógolyót gyúrjunk és arcul dobjuk vele mindazt a rosszat, ami az elmúlt hónapok során szembe jött, és megpróbálta megakadályozni, hogy akár csak percekre is együtt maradjunk a jóval, a fénnyel, a meleggel.

 Kell a hideg, mert nem éreznénk nélküle a meleget. Szükségünk van a sötét estékre, hogy vágyjuk, várjuk a tavaszt, az első hóvirágot, a kabát nélküli sétát, az enyhülést.

És kell Borbála az ággal, Luca a székkel.

Kell, a már csak az emlékeinkbe élő dédi kedvenc mákoskalácsa, a cipősuvickolás Szent Miklós éjszakája előtt, még akkor is, ha tudva tudjuk, a Télapó csak a jó gyereknek hoz csokimikulást.

És kell a Karácsony, ahogy a csizma alatt csikorgó hóban húzzuk haza a fenyőt, s az utolsó előtti pillanatban csomagoljuk be az ajándékokat. Kell a gyerekek öröme, anyák, apák csodálkozása, nagyanyák könnye. Kell a gyomorfájás a töltöttkáposzta után, és kell a Szilveszter hozta mámor is, hogy lassan tisztuló fejjel nekiinduljunk a jövőnek.

Mert a jövő itt van. Karnyújtásnyira Önöktől, Tőlem. Kell az idén hidege, hogy egy hónap múlva már csak tavalyi hóként emlegessük, s együtt várjuk a meleget.

Hozza ezt december! Mindenkinek!

 

 


Oldalmenü
Szavazás
Elégedett az oldal tartalmával?
Mind a képek, mind az írások jók
A képek miatt látogatom
Az írások miatt látogatom
Egyik sem tetszik
Nincs véleményem
Naptár