Az Időnek lassan vége

Vissszaemlékezés a cunamira

 

"Allah, a könyörületes és irgalmas nevében

Amikor az ég meghasad,

S a csillagok szerteszóródnak,

És a tengerek kiáradnak a medrükből,

És a sírok fölfordíttatnak,

Megtudja minden lélek, hogy mit küldött előre és mit mulasztott el."

 

(Korán 82.szúra 1-5.  Simon Róbert fordítása)

 

 

Reggel volt. Apa este elment halászni, de még nem jött haza. Anya kiment a ház mellé. Azt mondta, mindjárt jön. Nem jött. Apa sem jött, de biztosan sok halat hoz majd. Reggel volt, amikor jött a nagy víz, és elvitt mindent. Anyát is, mondták. És mondták azt is, hogy már nem jönnek vissza soha. De én tudom, hogy nincs így. Tudom, hogy apa egyszer megjön, és sok halat hoz majd, és azt is tudom, hogy anyának csak messze van dolga és visszajön. Tudom.

 

 A fenti mondatokat valamikor 2005 januárjában mondta nekem egy alig 6 éves fiúcska Sri lanka többségében muszlimok lakta keleti részén, valahol Ampara mellett, egy kis halászfaluban. Néhány héttel voltunk a cunami után, de a partvidék települései még kihaltak voltak. Vagy inkább csak csendesek, vészjóslóan csendesek.

 

Három év telt el azóta. Thaiföld strandjai megteltek megint, Sri Lanka üdülőövezetét ismét ellepték a turisták, Indonézia lassan magához tért. Látszólag. Igen, látszólag, mert vannak olyan területek, ahol a mai napig nem érkezett tisztességes segítség, ahol az adott országok kormányai nem érezték fontosnak, hogy segítsenek a bajbajutottakon. Kicsit ilyen Sri Lanka keleti partvidéke is.

 

December vége van. Túl vagyok a karácsony hisztijén, magamban már az óévet is útjára engedtem. Rendezgetem a képeim, próbálom kategorizálni a jegyzeteimet. Bátortalanul veszek elő egy nagyobb borítékot. Szokásomtól eltérően akkor, amikor eltettem, ráírtam mi is van benne. - Sri Lanka  - jegyzetek - kontaktok.

Megsárgult hotelszámla, kifakult színes fotók, füzetlapokra írt nevek, telefonszámok, akkori keltezésű ENSZ jelentések.

Fayis - olvasom az egyik cédulán a nevet, és alatta két telefonszámot. Mielőtt tárcsáznék újra, előveszek egy jókora papírköteget. Egy beszélgetés leiratát.

 

...December huszonhatodikán reggel öt óra körül keltem. Dolgozni indultam a rizshántolómalomba. Negyed kilenc lehetett, amikor sikoltozást hallottam. Mindenfelől ugyanazt: Jön a víz! Jön a víz! A malom viszonylag messze van a tengertől, a Balticore felé vezető út másik oldalán. Azonnal a tenger felé indultam. Majd? két méter magasan állt a víz. Jó öt perc múlva jött a második hullám. Iszonyú erővel tört ki a tenger. Rohanni kezdtem, vissza a főút felé, és csak miután elkezdett visszahúzódni a víz, indultam meg újra a halászok kis, part menti falujába. Házak tetején, fákon, oszlopokon, vezetékeken kapaszkodtak az emberek. Olyan volt, amilyen Noé idejében az özönvíz lehetett. Sírás, kiáltozás, jajveszékelés hallatszott minden felől. Ameddig a szem ellátott, sebesültek, halottak feküdtek, gyerekek, nők, férfiak...

...Késő délelőtt összeállt egy kis mentőcsapat. Tizedmagammal indultam a piacról a tengerparti házak felé, hogy kihozzuk a túlélőket, és összegyűjtsük a halottakat. Mintha minden papírból lett volna, mintha a víz elvette volna az emberek és tárgyak súlyát. Mint a hántolómalom, apróra tört mindent a tenger. Gyökerestől kifordultak a pálmák, a hullámok a házak tetejére hajították a halászok hajóit, csónakjait. Gázoltam a derékig érő vízben. Először egy kisfiút sodort felém a víz, aztán egy nagyobbacska lányt. Testvérek. Édesanyjuk holttestét csak késő délután találtuk meg, az asszony tetemét fél kilométerrel odébb vetette ki magából a tenger. Csak később tudtam meg, gyermekei előtt fulladt meg...

 

...Mindig a hang irányába mentünk. Próbáltunk rohanni a sárban, de sokszor már késő volt. Még nem volt hat éves sem az a kisfiú. Halkan nyüszítette, mint egy megsebzett kutya. Előszőr nem tudtuk honnan jön a hang, aztán valaki észrevette. A tető és a fal közé szorította be a víz. Egy másik kisfiúra egy szinte teljesen épen maradt szobában bukkantam rá. A sarokban ült, kezével átfogta a lábát, feje a térdére borult. Mikor felemeltem a fejét leesett az álla. Szájában koszosfehér szappanhabhoz hasonló buborékok voltak...

 

Visszaemlékezések, fotók rajzok. Majd? kétszáz gépelt oldalnyi anyag. Fényképek. Gyerekarcok, romok, feldúlt temetők, összedőlt templomok. Egy kép. Már-már anyának látszó, fejét kendővel takaró lány, és egy kisfiú, Satheela. Még Fayis vitt el hozzá az iskolába. Akkor volt tizenhat éves.

 

...Mikor a tenger bejött a házba az öcsém a karomon ült. Egészen a plafonig dobott fel a víz. Valahogy elkaptam a ház gerendáját. Láttam, hogy anyukám ott fekszik a víz tetején, s közben éreztem, hogy a másik kezemből az öcsémet elsodorja a tenger. Mikor láttam anyut, megijedtem és elengedtem a gerendát. Leestem. Innentől kezdve nem emlékszem semmi másra, csak arra, hogy valaki kihúzott, és elhozott ide, ahová már nem jöhet ki a tenger. Csak késő este tudtam meg, hogy édesanyám és két húgom meghalt. Láttam a holttestüket. Gyakran gondolok rájuk, és néha azt hiszem, hogy még élnek, és itt vannak velem..

 

Három év után leltárt csinálok megint. Számtalan beszélgetés, hatvanhárom gyerekrajz, több tucat fotó. Akkor, ott a helyszínen viszonylag könnyen viseltem. Most remeg a kezem.

 

...A második nap már alig találtunk túlélőket. Halott még nagyon sok volt. A kidőlt fák, oszlopok, bedőlt falak alá szorult emberek szörnyű kínhalált halhattak. Abból, ahol, és ahogyan megtaláltuk őket egyértelmű volt, hogy az utolsó pillanatig küzdöttek az életükért. Nagyon sok volt a megcsonkított holttest, és rengeteg a halott gyerek. Percekig csal álltunk az apró testek fölött. Ilyenkor újra és újra megfogalmazódott bennem a kérdés: Miért? Miért történt mindez? Miért büntet bennünket az Isten? Aztán persze folytattam, folytattuk, hisz? nekünk megmaradottaknak az a dolgunk, hogy folytassuk...

 

...A harmadik naptól, már a parton temettük el a halottakat. Már nem figyeltük a hangokat, már nem álltunk meg percekre a testek felett, és már nem kérdeztem magamtól miért. Tudom, Allah jobban szereti teremtményeit, mint önmagát, és tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. Mindannyiunk homlokára van írta Isten a sorsot, s ha itt az idő menni kell. Akkor decemberben sokaknak menni kelet. Nekünk pedig végre vissza kellene térnünk az Isten által kijelölt útra, és készülnünk kell, hisz az Időnek lassan vége...

 

Eddig a visszaemlékezés, és nem tovább. Azóta eltelt három év. Jött három új január, jöttek újabb fogadalmak, és semmi sem változott. kezembe veszem a cetlit Fayis számával. Eddig még sosem hívtam fel. Kicseng, és felveszi valaki.

- Fayis? - kérdem angolul.

- Igen! -  hallom a választ. Bemutatkozom, és néhány pillanat múlva rájön, ki vagyok. Csak egy kérdésem van. Az Idők végéről. A felelet gyorsan jön.

 

-          Az Időnek lassan tényleg vége, de mindig újabb esélyt kapunk, s csak tőlünk függ élünk-e vele.

Oldalmenü
Szavazás
Elégedett az oldal tartalmával?
Mind a képek, mind az írások jók
A képek miatt látogatom
Az írások miatt látogatom
Egyik sem tetszik
Nincs véleményem
Naptár